Németország és a szélsőbaloldal: 100 éve az erőszak útján

Háborús övezet, baloldali terror, utcai harc – ilyen és ehhez hasonló szalagcímek születtek pár nap leforgása alatt a német sajtóban a G20-as csúccsal kapcsolatos erőszakos cselekmények kapcsán. 
A német közvéleményben is gyorsan megszülettek az elítélő vélemények, és természetesen a német politikusok is egyöntetűen ítélték el a Schwarzer Block nevével fémjelzett hamburgi tombolást, sőt, nemzetközi összefogást sürgetnek a határokon túlnyúló szélsőségesek miatt, Azonban annak ellenére, hogy most az úgynevezett vörös központok elleni fellépést sürgetik, talán kevesen tudják Németországon kívül, hogy bizony az ország történelmében nem ez volt az első eset, hogy a szélsőséges anarchisták és baloldaliak az erőszakot tartották az egyetlen útnak véleményüket kifejezésére. Császári-királyi matrózok, radikáldemokrata egyetemisták, baloldali terroristák, autonómok – a német baloldali mozgalmak évszázados erőszaktörténete a hirado.hu összeállításában.

Ha nagyon az elején akarjuk kezdeni a történelmi előzmények ismertetését, akkor pont száz évet kell visszamennünk az időben ahhoz, hogy az első nagyszabású baloldali erőszakos akciót megtaláljuk az újkori német történelemben, mégpedig konkrétan az első világháború végéig.

Ekkor történt ugyanis, hogy még az első világháború lezárását követő időszakban a kommunista ideológiától vezérelve matrózok egy csoportja megtagadott egy támadási parancsot, és fegyveres zendülésbe kezdett a német Hochseeflotte több hajóján, amit kisvártatva több császárság elleni felkelés követett észak-németországi településeken, és végül a novemberi forradalomhoz vezetett.

Zárójelben megjegyezve: az ezt követő események már nem tartoztak szorosan a vizsgált jelenséghez, hiszen az már világtörténelmi jelentőségű volt, hogy megszűnt a császárság és létrejött a Weimari Köztársaság, de maga az a tény, hogy szélsőséges baloldali ideológiától vezérelve felléptek az államhatalom ellen, fontos és jelzésértékű volt a mostani eseményekhez vezető hosszú úton.

Itt meg kell jegyezni, hogy a német nyelvterület másik országában, Ausztriában sem volt példa nélküli, hogy tombol a baloldali erőszak, igaz ott a jobboldali szervezetek is tettek ehhez, nem is keveset: a húszas-harmincas években szabályos fegyveres harcok folytak a jobboldali és baloldali milíciák között, így 1934 februárjában is, amikor a Heimwehr és a Schutzbundok közötti összecsapás több ausztriai nagyvárost lángba borított.

Hatvanas évek: egy generáció lázadása

A legközvetlenebb történelmi előzményekhez nagyot kell ugorni az időben, mégpedig a hidegháború közepéig, hiszen a második világháború után közel húsz évig viszonylagos nyugalom honolt az akkor már (nyugat)német utcákon – ha nem számítjuk bele a szovjet megszállási övezetben történteket. (Ha igen, akkor 1953 júniusának véres eseményei szintén kapcsolódnak legalább annyira a témához, hogy ott is a baloldali ideológia nevében történtek erőszakos cselekmények az utcán).

Minden 1966-ban kezdődött, amikor is a német parlamenti pártok egy rendkívüli állapotra vonatkozó alkotmány megalkotását tartották szükségesnek, és lehetővé tették volna, hogy a Bundeswehrt bevethessék akár a polgári lakosság ellen is. Ez ellen az akkori szakszervezeti és értelmiségi tiltakozások mellett az APO, a Parlamenten Kívüli Ellenzék is fellépett – mint később kiderült, nem mindig a csendes politizálást választva.

Az APO már meglévő békepárti, valamint hallgatói szervezeteket tömörített, valamint azokat, akik eleve rossz szemmel néztek minden katonai beavatkozást a civilek életébe – mint az nyilvánvaló volt a nyugati hatalmak által megszállt NSZK-ban, hogy baj esetén az amerikai, a brit és a francia csapatok ugyanúgy beavatkozhatnak, mint a német hatóságok.

1967-től erőteljes baloldali színezetet kapott az APO azáltal, hogy a Rudi Dutschke által vezetett Szocialista Diákmozgalom (német rövidítéssel SDS) volt a legaktívabb csoportosulása; ezt a mozgalmat nagyban befolyásolta a marxista Frankfurti Iskola szellemisége (amely tagadta például a fogyasztásra épülő társadalmat) valamint radikáldemokratikus hatások (így például a népszuverenitás elvéből fakadóan elutasítják pénzügyi hatalmak befolyásolását egy társadalomra).

Egy diák, Benno Ohnesorg rendőr általi halála 1967-ben tovább terelte az APO-t a szélsőségesség útjára, amit az év során több utcai összecsapás fémjelzett, valamint az, hogy egy Dutschke elleni merényletkísérlet után több százezer baloldali tüntetett 1968 húsvétján a német nagyvárosok utcáin.

Ennek nyomán 1968 végén az SDS ugyanúgy alkotmányellenes szerveződés lett, mint sok más, akár szélsőjobboldali szervezet, és betiltásra került. Igaz, a döntés az utcai erőszakot nem szorította vissza, hiszen még az év vége előtt több erőszakos összecsapásra került sor több egyetemi városban, így (Nyugat-)Berlinben is.

Autonómok: a párt nélküli szélsőségesség baloldalon a nukleáris holokauszt árnyékéban

Miután az APO, illetve a SDS megszűnt, vagy betiltották, nem kellett újabb húsz évet várni az újabb szélsőséges mozgalom megjelenésre: olasz mintára az NSZK-ban is megalakultak 1970-től kezdve a szakszervezetek nélküli munkásmozgalom alapját képező úgynevezett újbaloldali mozgalmak, így tehát a Spontibewegung Frankfrutban, illetve a Spaßguerilla, vagy a Komuna 1 Nyugat-Berlinben.

Ezzel pedig megalakultak a hétvégén Hamburgban randalírozó Schwarzer Block közvetlen mozgalmi előfutáraként is emlegetett autonóm mozgalmak a német politikai palettán.

A különböző német szélsőbaloldali terrorcsoportok, mint a RAF (Rote Armee Fraktion), a RZ (Radikal Zellen), ugyan nem említhetők egy lapon az autonómokkal, viszont az ideológiai rokonság miatt szimpátia alapon volt közöttük kapcsolat, sőt egyes RZ-vezetőket számon tartottak a berlini autonómoknál is.

De 1980-ig nem volt példa arra, hogy a különböző autonóm szerveződések összehangolják az akcióikat, csak a hidegháború utolsó évtizedének elejétől fordult elő, hogy koordinálták a megmozdulásaikat ezek a szervezetek. 1980 május 6-a után azonban megváltozott az autonómok autonóm fellépése: aznap ugyanis több ezer militáns baloldali tüntetése a militarizmus és a rendőri elnyomás ellen egy katonai eskütétel helyszíne előtt zavargásokká fajult.

Ez annyira hatásosnak bizonyult, hogy a nyolcvanas évek Nyugat-Németországa az autonómok és a rendvédelmi erők összecsapásaitól volt hangos. És még külön tüntetniük sem kellett, ugyanis minden nagyobb béketüntetésre és ökodemonstrációra rátelepültek, és így azok helyszínét változtatták szinte majdnem mindig csatatérré.

Ekkoriban terjedt el a Schwarzer Block elnevezés, miután egy 1981-es megmozduláson a zavargásban résztvevők fekete ruhában léptek fel a rendőrség ellen.

Fontos megjegyezni, hogy a német nyelvterület két másik országára, sőt Hollandia és Dánia szélsőbalos szcénájára is hatottak a német autonómok szerveződései, akiknek a mintájára mind a négy országban – különböző intenzitással – megjelentek a harcos baloldali “utcai harcosok”.

A német egyesülés idején ugyan csökkent a társadalmi súlya az autonóm szerveződéseknek, viszont a kétezres években a mozgalom új erőre kapott, amikor az antiglobalista újbaloldali ideológiájú szervezetek révén megfelelően erős szövetségest találtak maguk mellé a rendőrállamok elleni harchoz (és még sok más mindenhez).

Hamburg után: talál-e megoldást a német társadalom?

Hogy mit hoz a jövő a szélsőbaloldali mozgalmaknak a hétvégi G-20 csata után, azt egyelőre nem látni, hiszen több tucat őrizetbe vétel, letartóztatás és a német társadalom különböző rétegeinek elemi erejű felháborodása mellett a politika konkrét lépésekre még nem szánta el magát (csak tervekre).

Az biztos, hogy a cikk írásának napján megtett berlini lépés, hogy tudniillik nemzetközi segítséget kér az autonómok ellen (is) rávilágít arra is, hogy ez egyedül nem csak a német társadalom problémája, hiszen az a tény, hogy majdnem 30 ezer német szélsőbaloldaliből csak közel 7 ezren nevezhetők autonómnak, illetve anarchistának  a német Alkotmánybiztonsági Hivatal 2014-es jelentése szerint, még nem ad magyarázatot a hétvégi eseményeken megjelent tízezres randalírozó tömegre.

De ha másra nem lesz jó, arra mindenképpen kiváló lesz ez a hároméves adat, hogy megmutassa, miért is sürgős utólag a német hatóságoknak az, hogy a szélsőjobboldali fenyegetéssel egyenértékűnek tekintsék a szélsőbaloldali extremizmust.

Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Kedveld a neked tetsző rovatunk facebook oldalát

Powered by Jasper Roberts - Blog