A forradalmár Mihail Alekszandrovics Bakunyin (1814-1876) egyik röpiratában imigyen jellemezte a nihilista lázadót:
„A nihilistának nincs többé érdeke, sem érzülete, sem tulajdona, sőt még neve sincs. Mindene egy egyetlen tárgy, egyetlen gondolat, egyetlen szenvedély által van adszorbeálva, s ez a forradalom. Ő benső okból a mai összes polgári renddel, az egyetemes civilizált világgal, a törvényekkel, szokásokkal és erkölcsökkel szakított. Ő ezek elkeseredett ellensége s csak azért él, hogy azokat megsemmisítse.”
Mintha a múlt hétvégi hamburgi anarchista szeánszról olvasnánk. De szemelgessünk még egy kissé Bakunyin brosúrájából!
„A nihilista megveti az összes mai tudományt és csak egy tudományt ismer, a megsemmisítést. Tanul ő mechanikát, fizikát, vegytant s tán orvostudományt is, de csak a megsemmisítés céljából. A nihilista megveti a közvéleményt. Megvetéssel, gyűlölettel viseltetik a mai morál s ennek összes nyilvánulásai iránt. Neki minden becsületes, ami a forradalom diadalát elősegíti: ami pedig ezt akadályozza, erkölcstelen, bűnös.”
Mindezeket az egri érseki papnövelde egyik tanfelügyelője, Ambrus István (1860-1935) idézte – nem tévedés – 1888-ban az egri Érseki Lyceumi Nyomda gondozásában megjelent (244 oldalas) könyvében (A socialismus), amellyel tükröt tartott magyar olvasói elé: íme, tessék, ez a szocializmus – valójában. Pedig hát ugye hol volt akkor még az 1917-től oly ismert gyakorlat! Kérdés persze, hányan olvasták e művet akkortájt a nagyérdemű magyar olvasóközönség soraiban, hányan okultak belőle…
Félelmetes látlelet e könyv. Szemelgessünk csak belőle!
„Ez irányban [mármint a Bakunyintól idézett elvek irányában – Ifj. T. L.] halad a leglázasabb mintegy 19-20 ezer minden titokba beavatott nihilista, kiknek soraiban bőven van képviselve minden társadalmi osztály: a nemesség, a pópák, a polgárság, hivatalnokok, hadsereg és mezei nép. 19-20 ezer minden titokba beavatott ember minden pillanatban készenlétben van Bakunyin elveihez híven bármilyen rombolásra, bármily véres tettre, csakhogy a cél, a megsemmisítést felváltó jobb állapot egy lépéssel közelebb legyen.” (167-168. old.)
Idéz egy akkori orosz regényírót (168. old.):
„Egy nihilista regény hőse Verkhovenski fennen hirdeti: „Tudjátok meg, hogy mi félelmetesen hatalmasak vagyunk. Nemcsak azok a mieink, akik gyilkolnak és gyújtogatnak… A tanító, ki az iskolában gyermekei előtt nevetségessé teszi az Istent, a miénk. Az ügyvéd, ki a törvényszék előtt kitartással védi a gyilkost, a miénk. A tanulók, kik zendülés csinálásban találják kedvüket, a mieink. A nép mámoros, az anyák és gyermekek mámorosak, a templomok üresek, a törvényszéki termek csak ezt hangoztatják: „Kétszáz vesszőütésre ítéltetett! Hadd növekedjék ez a nemzetség!”.”
Mintha a hazánkat mindenfelé lejárató mai polgárjogi médiaharcosok elevenednének meg, különösen is a szebbik nemhez tartozó képviselői (169. old.):
„A nihilista hölgy nem mindennapi jelenség. Az nem elvadult petroleur, hanem finoman képzett, szalonias alak. Végig tanulmányozta a gimnáziumot, látogatta az egyetemet. Azóta szabad gondolkozó egész valójában, amilyen csak egy vallás nélküli nő lehet. Férfias: forgatja a revolvert, játszik a tőrrel, bátrabb a férfinál. Otthagyja családját, csakhogy teljesen a „nihil” eszméjének adhassa magát. Kész elárulni atyját. Ha férjhez megy, nem azért teszi, hogy feleség és anyag legyen, hanem hogy a szülői gyámkodás alól kiszabadulva csak a nihilizmus mondhassa őt magáénak. Legboldogabb akkor, ha a titkos tanács valami hajmeresztő merényletben neki is szerepet juttat.”
A szerző aztán arról is ír, hogy I. Sándor, ás utódja, Miklós cár alatt a nihilista, forradalmi eszmék terjesztése akadálytalanul folyt Oroszországban. Idézi Herzen emlékiratait is (171. old.): „A szocializmus Moszkvában a Hegel-féle bölcselettel kézről-kézre járt.”
Ámde van netovább is (173-174. old.):
„A leányok igen sokszor nihilista nevelőnők kezei alá kerülnek és a francia nyelven, zongorán és hímzésen kívül vezetőik gondolkozásmódját is elsajátítják. Mily bő alkalmat szolgáltatnak ugyanerre a női gimnáziumok. II. Sándor cár uralkodásának 60 női gimnázium és 125 progimnázium köszöni létét. És a hitetlen szellem, mely Oroszország népiskoláit hatalmába kerítette, hogyan kímélte volna meg a középiskolákat, melyek nőhallgatói már csupa dicsvágyból is seregesen tódulnak a felső iskolákba, hogy ott a kor színvonalán álló hölgyekké képződjenek. A szentpétervári egyetem orvosi karánál női tanfolyamot rendeztek be; pedig mily elférfiasítólag, egyúttal elvadítólag hat a nőre az orvosi tanfolyam látogatására! Ugyanott „a magasabb női tanfolyam” 800 kurssiski (hallgató) számára van berendezve. Moszkvában, Odesszában és Kijevben 3-400 nő látogatja az egyetemet. Hogy mennyit használ a társadalomnak az így kikerült tömérdek nő-orvos-, matematikus-, természettudós-, történész- és nyelvész: könnyen elképzelhetjük, ha egy olyan nőre gondolunk, aki ahelyett, hogy a család csöndes körében övéinek boldogságát ápolná szeretettel, magasabb régiókban röpked és női szenvedélyességét a higgadt férfit illető tudományos eszmék bolygatásával izgatja. Azért nem csoda, ha az egyetem légkörében sokakban nihilisztikus eszmék érlelődnek meg és sokan az előadások helyett csakhamar a nihilisták gyülekezeteit kezdik látogatni. Ha külföldi egyetemre, például Zürichbe kerülnek, önállósági érzetök csak fokozódik, de elkábulásuk is nagyobb, a nihilizmushoz való odaadásuk is szenvedélyesebb lesz.”
Hangsúlyozandó, ez nem egy 1917-es, hanem 1888-as látlelet. Idézzük azonban tovább (174. old.)!
„A nihilizmus csak utolsó következménye Oroszországban a hitetlen félműveltségnek. A felső iskolák mételyei révén az ifjúságnak, az ebből kikerült hivatalnoksereg nagyon fogékony anyaga a korrupciónak. Gőgös fennhéjázása elviselhetetlen. Azért nem csoda, ha föllépése a nép körében folyton növeli az elégedetlenséget, a nihilisták céljainak gyors előmozdítóját. Nem csoda, ha a nihilisták újabban a nép között is tudnak eszméiknek propagandát csinálni, hol eddigelé a nyugat-európai szocializmus magas frázisai érthetetlenek voltak. A „Semlja Wolja” titkos társulatnak van gondja reá, hogy az erkölcstelen, tudatlan papság tehetetlensége folytán a demoralizáció lejtőjére jutott nép feleszméljen a földek „igazságos” felosztásának hallatára.”
Tehát a pópák tehetetlenül álltak a magántulajdon eltörlését követelő szocialisták nem is oly titkos törekvései előtt. Nem is beszélve a parasztságról (174. old.):
„A nihilisták merényleteinél a parasztok sem szoktak szerep nélkül maradni. A parasztok igen sokszor azon jámbor hiedelemben szolgálják a nihilisták érdekeit, hogy ez által a cárnak tesznek üdvös szolgálatot az urak túlkapásai ellenében. Milliókra teszik Oroszországban a rajongó felekezetek tagjainak számát, kik közül igen számosan a cárt egyenesen antikrisztusnak tartják. Ha az iszákosság és uzsora folytán nyomorba süllyedt nép a nihilistáktól várja a dolgok jobbra fordulását, könnyen érthető.”
A szocializmus (szerzőnk terminológiájával a nihilizmus) ugrásra készen várja, mikor ragadhatja meg a hatalmat: (175. old.)
„Nem is vesztegel, hanem üldöztetve bár a földalatti aknákban, sőt az ország határain kívül is, próbálgatja ereit és létéről gyakran a világtörténelemnek szolgáltat tanúbizonyságot. A nihilizmus sokkal több, mint politikai összeesküvés: a nihilizmus egy hatalmas párt, mely jelenleg egy Krapotkin hercegben tiszteli Bakunin utódját, ki bár hazájából távozni volt kénytelen, Angliában nem kevesebb szakértelemmel és odaadással él a nihilizmus eszméjének, s meggyőződését a „The Nineteeenth Century” folyóiratban fejtegeti.”
„Nil novi sub sole”, nincsen új a nap alatt, mondhatnók biblikusan – s akkor még a szocializmus Magyarország 1918-as összeomlásáról nem is ejtettünk szót. Ám adjuk csak át a szót a szerzőnek még néhány bekezdés erejéig! Gondosan ismerteti ugyanis, hogy könyve megírásakor milyen volt a szocialista mozgalmak helyzete Németországban, Angliában, Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban, Svájcban, Olaszországban, Spanyolországban, Ausztriában, Amerikában és – Magyarországon. Nézzük hát a hazai helyzetet (181-182. old.)!
„Az európai államok sorában célzatosan tettük utolsó helyre hazánkat, egy cseppet sem áhítozván a szomorú dicsőségre, hogy szocialistáinkkal Anglia vagy Németország közelében szerepeljünk.
Fájdalom mégis, hogy nem vagyunk mentek századunk e ragályos betegségétől; a sok külföldi holmival ebből a kaptunk. Az Internacionálé hazánkban 25-30 szekcióval rendelkezett. Az 1880-i május havi budapesti munkás-kongresszus, melyen 111 képviselő 152 megbízással volt jelen, határozataiban szomorú jelét adta kommunisztikus hajlamainak. A magyarországi szocialisták mérsékeltebb részének közlönye a „Népszava” című hetilap, mely Budapesten jelenik meg Ferenczi József szerkesztésében, mint a „Magyarországi Általános Munkáspárt” közlönye. A szocialisztikus színezetű lap bármennyire igyekszik is hazánk szegényebb néposztályát holmi általános szavazati jogar való figyelmeztetéssel tüzelni, szavai a mezei néphez nem hallatszanak el; különben a magyar nép bármennyire érzi is nyomasztó adórendszerünknek és hiányos uzsora-törvényünknek súlyát, nem fogja drága idejét és józan felfogását a külföld e csodagyermekének dédelgetésére fordítani. Bizalmunk az ősi erényben, a nép zömének igazi vallásosságában!”
Ez volt a helyzet tehát 1888-ban. Aztán jött 1912, a „vérvörös csütörtök”, no meg 1918, Károlyi és pártja nyeregbe kerülése. Igaz, a szomszédos Ausztriában mintha már meglettek volna az előjelek (180-181. old.):
„1880 augusztus havában, mikor Ausztria az uralkodó születésének 50 éves évfordulóját volt alattvalói hűséggel és örömmel ünneplendő, a bécsi szocialisták nagy tüntetést akartak rendezni, hogy amennyire lehet, megakadályozzák a Praterban tartandó ünnepségeket. A lázíító hangon szóló hirdetmények és röpiratok már készen voltak, de a rendőrségnek sikerült az egész dolognak elejét venni.
1886. év október elején nagy rémület fogta el a birodalmi várost. A rendőrség már huzamosabb idő óta figyelemmel kísért a munkásosztályhoz tartozó mintegy húsz egyént, kik vasárnaponkint Penzingben, egy kis korcsma elkülönített osztályában szoktak összegyűlni. Végre kisült, hogy a gyanús emberek nem mások, mint anarchisták, kik társaik megbízásából a korcsmában robbanó anyagok készítésével, dinamittal és bombagyártással foglalkoznak, mert az anarchistáknak nem más a céljok, mint október 3-ról 4-re virradó éjjel Bécs városát a lángok martalékává tenni, az összesereglő nép közé pedig bombákat dobni.
Dacára az osztrák rendőrség szigorú eljárásának, Ausztriában a szocialisták szaporodnak. Egymást váltogató közlönyeik hangulata sokszor anarchiára emlékeztet. Maga Bécs 30 oly munkás csoportot számlál, melyek a szocializmust vallják programul, Tirol pedig 12-őt.”
Egy biztos: senki sem mondhatta Magyarországon 1918-ban, hogy nem hallott eladdig semmit érdemben a szocializmusról. Azok az akkortájt „csúnya csuhások”-nak nevezett papok már előre megkongatták a vészharangokat…
0 Megjegyzések