Na ezért mondta Macron joggal, hogy Afrikának nem több segélyre, hanem kevesebb gyerekre van szüksége – Lovas István elemzése

Emmanuel Macron francia elnök megdöbbentette balliberális imádóit, amikor azt mondta, hogy Afrikának nem több segélyre van szüksége, hanem kevesebb gyerekre, mert problémái nem civilizatorikusak, hanem pénzügyiek.
Ezt egy elefántcsontparti újságíró kérdésére válaszolta, aki a G-20-ak találkozóján azt kérdezte tőle, mennyi G-20 tag állna készen egy afrikai Marshall tervre.

Azt mondta, akár több milliárd dollár elköltése se stabilizálna semmit, mert ott fegyvercsempészet, kábítószercsempészet, emberekkel való kereskedelem folyik, miközben ott pusztít az iszlám terrorizmus.

A Breitbart cikke emlékeztet arra, hogy kiértékelése semmiképpen nem új, mint azt a Tanzániában született, Oxfordon és Harvardon végzett Dambisa Moyo mindig is mondta és le is írta Halott segítség című könyvében. (Aminek lényege: a pénzt az utolsó centig ellopják az afrikai despoták.)

/Jó két hete éppen őt említettem hosszabban egy Magyar Hírlap-ban megjelent cikkben. Akit érdekel, itt van a rá vonatkozó rész:/

Az ok egyszerű. A segélyt az egyes afrikai kormányok kapják elosztásra, de ott vége a történetnek.

Mivel tényellenes, politikailag korrekt világunkban és a koncentrált médiatulajdonlás miatt ezt igen kínos témának tekintik, nem is nagyon emlegetik.

Holott annak van némi irodalma. És közülük a legbriliánsabb minden kétséget kizáróan egy olyan könyv, amelyet nem csak a szakmája területén világhírű, zambiai bankárcsaládban született közgazdásznő, Dambisa Moyo jelentetett meg már 2009-ben Halott segély főcímmel és Miért nem működik a segély, és mi a másik út Afrika számára? alcímmel.

Tekintettel a hölgy származására, azt azért nem engedte meg senki magának, hogy őt fehér felsőbbrendűséggel vádolja. Ránézésre pedig, tegyük hozzá politikailag némi inkorrektséggel, ha Dombisát összehasonlítjuk kinézetre oly jeles politikusnőinkkel, mint Szél Bernadett, Szabó Tímea vagy Vadai Ágnes, nem hibáztatható, ha egyes zambiaiakban felébred a nemzeti büszkeség és a felsőbbrendűségi tudat.

A most 48 éves hölgy hosszú időn át dolgozott felelős pozícióban a Világbanknál. Mesterdiplomáját a Harvardon, közgazdasági doktorátusát Oxfordban szerezte, vagyis nem a Nádor utcában.

A nyugati kormányokat az Afrikába irányuló segélyek azonnali leállítását követelő, igen indulatos hangon írt könyve hátsó borítóján olyan nagyságok írnak ajánlást, mint Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár, a Financial Times, a skót Sunday Herald, vagy a világ minden bizonnyal egyik legkiválóbb történésze, Niall Ferguson.

A brit pénzügyi lap, a Financial Times szerint a könyv „az elmúlt hatvan év nyugati fejlődésének kárhoztató kiértékelése”. A Sunday Herald annak kapcsán, hogy a könyv az „Év könyveinek” listájára került, azzal méltatja, hogy „felrúgja azt a hagyományos kegyeletteljességet, miszerint a nyugati segély hasznára van a harmadik világnak”.

Niall Ferguson pedig azt írja, hogy a könyvet „letéve arról kezdtem gondolkodni, nem kellene-e sokkal több Moyo, mint Bono”.

Ferguson írta egyébként a könyv előszavát is, amelyben kiemeli, 1970 és 1998 között, amikor Afrika a legtöbb segélyt kapta, a kontinensen a szegénységi arány tizenegyről hatvanhat százalékra ugrott.

Majd kitér a könyv fő tézisére, vagyis hogy a nyugati országokból érkező segélyt az afrikai vezetők teljes egészében ellopják. Megemlíti például Zaire egykori elnökét, Mobutu Sese Sekót, aki ötmilliárd dollárt tett zsebre, és Concorde-ot bérelt azért, hogy lányát az esküvőjére Elefántcsontpartra reptesse.

Vagy azt, hogy a szerző megemlít egy afrikai moszkitó elleni védőháló gyárost, aki azért ment tönkre, mert országába több jóakaratú segélyszervezet ilyen hálókat hozott és azokat ingyen osztogatta.

Majd kiemeli azt, hogy a szerző a kínai példát említi két szempontból is. Az egyik a kínai fejlődés maga, a másik pedig az, ahogyan Kína segíti Afrikát: oda fektet be és a projekteket – utak, vasutak – saját maga vitelezi ki, kitűnő minőségben.

Azt írja: „Harminc évvel ezelőtt Malawi, Burundi és Burkina Faso gazdaságilag Kína előtt járt az egy főre jutó jövedelem terén”.

Moyo felteszi a kérdést: miért van az, hogy a Szahara alatti országok többsége a korrupció, betegség, szegénység és segélyfüggőség láthatóan soha véget nem érő ciklusában vergődik annak ellenére, hogy 1970 óta több mint háromszázmilliárd dollár értékű fejlesztési segélyt kaptak? „A válasz: az afrikai országok éppen mindezen segély miatt szegények.”

Majd pedig egy olyan rendszerszintű receptet ad, hogy ha azt a fentebb idézett három magyar politikus hölgy, plusz a Momentum, a Bokros-féle MOMA (amely koppintott rövidítés nem keverendő össze a New York-i MOMA-val, azaz a Museum Of Modern Arttal, főleg a kettő hasznossági dimenzióját tekintve), Fodor Gábor és egyéb hazai ideológiai guruk követői elolvassák, negyven napig még a „Paks2” szót sem tudnák kimondani. Ez pedig az, hogy „amire a szegény országoknak a gazdasági fejlődés legalsóbb fokain szükségük van, az nem többpárti demokrácia, hanem ténylegesen egy olyan határozott, jóindulatú diktátor, aki keresztülerőlteti a gazdaság előrehaladásához szükséges reformokat”. Vagyis: az illiberalizmus sem elég demokratikus megjelenési formájában, mert ezeknek valódi diktatúra kell.

Aminek kijózanítóan kellene hatnia az olyan eszeveszett neokonokra is, mint az amerikai John „Orbán neofasiszta diktátor” McCain szenátor, a szenátus hadügyi bizottságának elnöke, akitől már várjuk, hogy üvöltve közölje, melyik következő országot kell porig bombázni a demokrácia odaexportálása érdekében.

De magyarra fordítva: bármiféle ilyen célú felesleges és kontraproduktív sarcszedés a magyar állampolgároktól azt jelenti, hogy a költségvetésnek kevesebb pénze maradna a hazai jóléti szolgáltatásokra is, miközben az Európába áramló migránsáradat egy cseppel sem csökkenne.

Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Kedveld a neked tetsző rovatunk facebook oldalát

Powered by Jasper Roberts - Blog