Megkérték az amputált lábú lányt, hogy adja át a helyét! Mindenkit megdöbbentően reagált!

Csak ült a buszon és olvasott. Aztán egy nő rápirított, hogy adja át a helyét. A Lábatlan Blog szerzője vall az Add át a helyed szindrómáról.
Nagyon érdekes blogbejegyzés terjed a közösségi oldalakon a tömegközlekedési eszközökön tapasztalható ‘Add át a helyed’ szindrómáról. A posztot egy fiatal lány, Lukoviczki Réka írta, akinek amputálni kellett az egyik lábát. Réka A Lábatlan Blogon osztja meg mindennapos tapasztalatait, ahogyan saját magát jellemzi: “másfél lábú lányként”.

Réka szerint a bejegyzés célja “az előítéletek elsöprése és a bennünk élő elvárások megkérdőjelezése volt”. Ti mit gondoltok az írásról?

Az eredeti blogbejegyzést változtatások nélkül közöljük:

Oké, tudom, hogy sokan fel fognak háborodni ezen a bejegyzésen, ez van. STORYTIME!!!!!

El kell mesélnem a mai buszos történetemet, ami mély nyomot hagyott bennem.

Elindulok Budakeszire a rehab központ műhelyébe, hogy dolgozzunk a lábamon, ami már 7 hónapja nagyon nem okésan működik. Sokan vagyunk a buszon, leülök egy négyes ülőkébe, sokan felnőttek körülöttem. Mint utólag kiderült, felszállt egy csapat gyereksereg is a buszra.

A mellettem ülő és én éppen olvasunk egy jó könyvet, amikor egy felettébb feszült anyuka (pedagógus?) ránk szól, hogy:

“Olyan jól belemélyedtek Önök a könyvükbe, nem kéne inkább átadni a helyüket másoknak? Nézzenek hátra, gyerekek állnak a buszon, Önök meg ülnek, felháborító!”

Első körben köpni-nyelni nem tudtam… Most tényleg leszidott, mert ülök? Most tényleg kössem az utasok orrára, hogy nekem milyen bajom van? Sok hümmögés után csak annyit tudtam kinyögni neki, hogy:

“Elnézést kérek, hiányzik a lábam”.

Mondanom sem kellett, mekkora kínos csend kerekedett, a többi történés pedig összefoglalható abban, hogy még én szégyelltem magam a nő miatt. Én hülye.

SZÓVAL mi is van ezzel a helyátadással valójában? Pofonegyszerű: Az emberek többsége ELVÁRJA, hogy átadják a helyet, csak azért, mert fájdogál a lába, idős, fáj a haja, fáj az élete. Kiemelném, hogy

szép gesztusnak, erénynek tartom, hogy valakinek felajánljuk az ülőhelyünket, DE EZ NE LEGYEN ELVÁRÁS!

Ha én is ezen a szinten gondolkoznék, mindig mindenkit leszidnék, ahányszor csak ülőhely nélkül maradok, pedig nekem is van mit (vagy minek a helyét) fájlalnom. És napjában hányszor van ez így, hogy ülőhely nélkül maradok, azt két kezemen sem tudom megszámolni. Viszont nem kérem számon senkin, mindegy, hogy hosszúban, vagy rövidben vagyok, mert nincs jogom követelőzni senki irányába, legyek bármilyen élethelyzetben.

De valójában azt sem értem, hogy miért gondolkodunk ilyen sztereotíp módon: Akin nem látszik, annak nincs problémája (agyam eldobom 😀 ).

Egy fiatalnak nem lehet sérült lába? Nem émelyeghet vizsga után? Egy öreg néni nem lehet aktív és elég erős, hogy végigálljon egy pár megállót?

Ki dönti el, hogy melyik életszakasz, melyik élethelyzet “érdemli meg” a székfoglalós játékot? Valóban élet-halál kérdése, hogy mindenáron leüljünk, vagy inkább az egónk mozgatja az indulatainkat?

Szóval emberek! Nyugi, nyugi, nyugi! Ha fáradt vagy, ha rosszul érzed magad, ha nem jók a lábaid, jelezd! Mások nem látnak bele a gondolataidba. Pont ezért: Kérj meg egy utast, mondd el, hogy baj van és hidd el, át fogja adni a helyét. Az udvarias kérésre udvarias választ fogsz kapni. Az agresszív kérésre agresszív választ, és még több feszültséget. Ilyen egyszerű.

Hagyjátok el az elvárásaitokat, mert az a legfőbb feszültségforrás. Olvassatok inkább egy jó könyvet a buszon! 😉

Réka”

Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu
Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Kedveld a neked tetsző rovatunk facebook oldalát

Powered by Jasper Roberts - Blog